Nekem valahogy mindig is furcsa gondolkodásom volt-e téren. Mellettem egy olyan társ áll, akiről érzem, hogy már végig fog kísérni így nem kétséges ha úgy adódna, hogy kisbabám lenne mindenképpen megtartanám. Mivel azonban ezt nem tervezzük így nem alakulhat úgy. Még is én valahogy mindig is azt mondtam, hogy fiatalon szeretnék kisbabát most ezt nem 16-18 éves korra teszem azért kicsit odébb. Bár én már most sem bánnám, nagyon szeretném. Viszont tudom, hogy nagy elkötelezettség és onnantól tényleg fenekestől felfordul az ember élete. Igazából mindig tudtam, hogy "hú nagy felelősség egy gyerek" de igazán azóta tudom mióta a sogórnőm megszült (2015.okt.29) ugye egy házban élünk és látom a mindennapjaikat, megélem azt velük. A részese vagyok én is és mit ne mondjak talán ha nem lett volna a kereszt lányom még mai napig nem gondoltam volna ennyire komolyan ezt az egészet. Az igazság pedig az,hogy nem is állok még készen rá, ez tény még is szerintem képes lennék "felnőni egy kisbabához" csak az a nem mindegy nekem (bár szerintem másnak sem) hogy én szeretnék a gyermekemnek jó édesanyja lenni. Törekedni a legjobbakra úgy szeretet terén úgy anyagiakban. Anyosómékkal élünk mi is, hely se nagyon lenne mert azért elég egy házba egy kisbaba nemde? :). Meg szeretnék külön házat, külön életet és akkor minden mássá válna meg mivel iskolába járok még szeretném elvégezni illetve egy évet minimum a szakmámban dolgozni. Egyszer eljön annak is az ideje mindenki azt mondja ne siessem el. Nem sietem, semmiképp. Csak azért még is, annyira nagy öröm lehet , hogy van egy sajátod aki benned növekedett és a Tiéd. Mikor látom Amirát (kereszt lányomat) és gagyog nekem, teljesen elolvadok tőle. Fantasztikus kisbaba. :) Bár minden kisbaba egyformán édes. Nincs is bennük hiba olyan "tiszták", törékenyek, kiszolgáltatottak. Imádni lehet őket! :)